“Ő már megtalálta a gazdit!”
“Veletek kellene maradnia!”
“Gazdi úgyis megtartja!”
Nem tartja meg. Vackor ma új gazdához költözik. Lesz neki kistestű kutyahaverja és nagytestű macskafőnöke. Gazdái, akik mindent meg fognak neki adni, kezelik a szívférgességét, fizioterápiára hordják a lába miatt, és vállalják, hogy várhatóan egy műlábbal kell majd élnie, hogy a gerincét kímélje. Mindemellett pedig nagyon fogják szeretni.
Az ideiglenesség ilyen. Mire kutyává válik a kezeid között, mire megnyugszik és beilleszkedik, addigra el kell mennie. És áltathatjuk magunkat, hogy könnyedén veszi majd, de nem. Vackor biztosan nem. Neki én leszek a gazdi, aki megint lepasszolta, cserbenhagyta, elhagyta. Pedig úgy szeret. Elképesztő az a ragaszkodás, ami kialakult köztünk. Folyton a lábam alatt van. Ha a konyhába megyek, odafekszik, ha a nappaliba, oda, ha a fürdőbe, az ajtó előtt vár.
Mikor megismertem, harapott. Semmi bizalom nem volt benne, felemelni? Meg ne próbáld! Nyakörvet adni rá? Életveszély. Kapdosott, rettegett. Ma már a lépcső előtt várja, hogy felemeljem, és menjünk sétálni. Imád. És az igazság az, hogy én is teljesen odavagyok érte.
Azt mondják, ó, te minden kutyába szerelmes vagy, és hazavinnéd az összeset. Pedig nem igaz. Kófic álmaim kutyája volt, amire mindig vágytam, álomszép, drótos srác, és könnycsepp nélkül adtam át az új családjának.
Vackor más. Már most is kivagyok a gondolatra, hogy ott hagyom egy neki idegen helyen. Idegen emberekkel. És sírni fog, és keresni fog, és várni fog. És én nem megyek.
Mert az az ideiglenesség. Hogy elengeded. Akármilyen szerelem. Mert ha egy kutyát befogadsz, háromnak adsz esélyt. Mehet a helyére egy új a menhelyen, és a gyepmesteri telepen is, ahonnan a menhely átvette. Láncreakció. Segítesz. De rajtad ki segít ilyenkor? Mikor el kell engedni? Mikor fáj?
És végigpörög az agyadon, hogy marad. Hogy igazán nem foglal sok helyet, mert csak 8 kiló. És anyukád majd megbékél, bár elég hajthatatlan. És ha két kutyát tudsz etetni, hármat is, és amúgy is, annyira beilleszkedett. Már Demény sem veri meg, és Iván is odabújt.
És olyan cuki, a kis kócos pofája, és szeret. Annyira szeret, amennyire csak egy mentett kutya tud. Mert az tényleg más. A ragaszkodás, a hála, hogy te voltál, aki megmutatta neki, nem minden ember szörnyű. Megmutattad neki, milyen gazdisnak lenni.
De az ideiglenesség ilyen. El kell engedned. Mert jobb helye lesz, mert nem tudsz neki annyit adni, amennyit érdemel. Mert a saját kutyáid háttérbe szorultak, mert túl sokat lenne egyedül, mert iszonyú kicsi a lakás, mert nem engedheted meg anyagailag, és önzés lenne.
Az ideiglenesség ilyen. Nem kérdezi senki, hogy mit érzel. Csak megérkezik, mindent felborít, mindent átalakít, aztán elmegy. És szörnyen érzed magad, és sírsz. És arra gondolsz, soha többé. Mert nem vagy normális.
Vackor teljes értékű családtag nálunk, úgy szeretem, ahogy a többieket. Meghasad a szívem. Mert ma gazdához költözik. Elmegy.
És már most potyognak a könnyeim.
Az ideiglenesség szívás. Minden tiszteletem annak, aki ezt csinálja. Mint látjuk, én nem vagyok rá alkalmas.
Szeretlek, Vac. Jó kutya legyél!”
– Judit –
