Jelentkeztem egy kismacskára ideiglenes befogadónak. Kutya a jelenlegi életkörülmények közé nem jöhet, és hát, egy kiscica miatt maximum kevesebbet alszunk, egye fene.
Ki is néztünk egy nagyfejű vörös kandúr babát egy vidéki menhelyen, hiszen a vörösök a gyengéim, mi más, így írtam nekik egy facebook üzenetet, hogy segítenék.
Válaszoltak, hogy telefonáljak. Telefonáltam.
“-Én írtam e-mailt?
-Nem, én a facebookon írtam üzenetet.
-Akkor utána kell járnom. Valaki már írt. Más nem jó?
-Hát, őt néztem ki, ő a szerelem.
-Azt értem, de ott van egy csomó másik, akinek segíteni kellene.”
És ekkor elgondolkodtam. Miért van az, hogy minden ideiglenes befogadónak ezer szempontnak meg kell felelnie, kötelességei vannak, elvárásokat kell kielégítenie, és még szerződést is ír alá, mikor jelentkezik, ám egy állatvédő egyesület nem írja le, mik azok, amiket ő vállal az ideiglenessel szemben, ráadásul az első telefonbeszélgetés alatt számonkér, kioktat és lelkifurdalást csinál, amiért egy bizonyos állatot szeretnék? A beszélgetés többi részét nem írom le. Nekik meglett a véleményük rólam, nekem pedig arról, ahogy egy lehetséges befogadóval beszélnek, szóval, nem sült ki belőle semmi jó. Azt mondták, írjak e-mailt. Nem írok.
Én abban hiszek, hogy alázattal és tisztelettel kell bánni azzal, aki segíteni szeretne. Akárhogyan akar segíteni.
Adnék néhány baráti jótanácsot az ideiglenességgel kapcsolatban.
Mi nem jutottunk el addig, hogy a feltételeket bogarásszam az ideiglenes papíron, mert nem hiszem, hogy felelősen együtt tudok működni olyan szervezettel, ami már az első telefonbeszélgetés alatt kioktat.
Szóval, van helyem egy kis vörösnek.
