Még adtam neki egy csókot a kis vörös állára, és eljöttem. Nem törődött velem, lekötötte, hogy a huszonnégy új labdáját megcsodálja, és levadássza kis plüssegereket. Jobb is így. Menjen csak. Sosem voltam jó elengedésben, aki ismer, tudja. Hosszasan tanultam, sok szívszakadás árán, hogy “aki el tud menni, hagyni kell“, és ezt tanulom még mindig, csak szőrösökkel.

Hazafelé potyogtak a könnyeim, és azon gondolkodtam, mikor lettem az, aki most vagyok. A suliban épp az identitást tanuljuk, vagyis ebben a témakörben olvasgatunk, és nem tudom, mikor lett az én identitásom, hogy állatbuzi. Ilyen csúnyán írom, mert sokak szemében ez vagyok. Aki ennyire alárendeli az életét a négylábúaknak, annak biztosan van valami baja, az valamit kompenzál. Szánalmas, mint a bolond kutyás/macskás vénlány. Így látnak azok, akiknek “normális” értékrendje van.

Talán igazuk van. Nemrég olvastam egy regényt, ami elképesztő zseniális volt, egészen addig, míg meg nem halt benne egy kutya. Akkor félredobtam. És vígasztalhatatlanul zokogtam. Egy könyvön. Normális?    Akkor nem sírtam, mikor kétszáz kamaszfiút végeztek ki az egyik Stephen King regényben. Persze, lehet, ez csak szakmai ártalom. Vagy csak valami baj van velem.

 

Senki nem gondolta volna, hogy ez leszek. Hogy Gazdi leszek. Kutyás. Állatvédő. Állatbuzi. Ez nem volt dekódolva bennem. Szerettem az állatokat, de semmi extra. Nagyszüleimnél volt kutya, több is. És kamaszkoromban lett egy cicám. Mors. Hófehér kandúr. Szerettem. Igazi falusi macsó volt. Egyszer nem jött többé haza.

De nem akartam állatorvos lenni, nem szerettem az Öreg néne őzikéjét, sem a Vuk-ot. (Ezért most vessetek meg.)

Hogy lett mégis az identitásom legfőbb része, hogy Gazdi vagyok? Nem tudom.

Ma már nincs csak egy barátom, aki nem kutyás. Mindenki más általuk lépett az életembe. Ha bárki leáll velem beszélgetni, vagy a saját négylábúiról mesél vagy Deményről kérdez. Vagy azt mondja el, miért utálja a kutyákat. Mintegy kapcsolódási pont. Én szeretem, ő utálja. Van, miről beszélnünk. Még az állásom is a kutyám szerezte. Tényleg minden miattuk lett így, miattuk lett ilyen. Egy új világ nyílt ki miattuk.

Kutyás vagyok. Macskás vagyok. Állatbuzi. Hogy ennél több vagyok-e, talán már nem is lényeges.

Szőrösszívű vagyok. És nem szégyellem.

 

– Judit –