“Tony az utolsó ideiglenesem. Fáradt vagyok. Most, mikor írok, itt fekszik mellettem, és apró darabkákra tép egy rozmárt. Na, nem igazit, egy plüssöt. Azért akadt meg rajta a szemem a Futrinka Egyesületnél, mert mukista, mint Max.

Mindenhová viszi magával a kistigrisét. Még pisilni is. Aztán, mint a gyerekek, elejti. A sárba. Lepisálja. Felveszem. Úgy megyünk. Három kutya, egy pórázon. Kezemben tigris, kakával teli zacskó. Kora reggel, még le sem ért a kávém, már háromszor feltekeredtem egy fára, és kétszer gabalyodtam bokorba. Három vizslával élek egy tenyérnyi lakásban. Gyönyörűek amúgy, ahogy szaladnak fel a lépcsőn, ahogy várják a reggelit, ahogy örülnek nekem, mikor hazajövök a munkából. Semmi baj nincs is velük. Csak az a kurvinyek macska. Iván a gyenge láncszem, aki szétborzolja az idegeinket. A Tonyét. A szomszédokét. Az enyémet. Mert Iván vonul. Iván illegeti magát. Iván fúj. Őrjöng. Pofozkodik. Az ágy alól.

Bekameráztam a lakást, hogy ne érjen nagy meglepetés. Tony az ágy alá ugat, az orra vérzik, Iván püffög, a szomszéd üzen: ugatnak. Rohanok haza a suliból: abüdösanyátokathogynembírtoknormálisanviselkedni. Örülnek, ugatnak, berregnek, csóválják a farkukat. Tony nem csóvál. Tony csapkod. Véresre csapkodja. Úgy néz ki a lakás, mint egy mészárszék. Véres a fal, a konyhaszekrény, a tükör, az íróasztal, a nadrágom, minden nadrágom, a cipőm, az életem. Lefertőtlenítem. Bekötözöm. Közben is csóvál. Annak is örül. Csapkod. Szétcsapkodja a kötést úgy másfél naponta. Lemosom a falat. Megint. Minek?

Tony olyan, mint Demény. Amikor reggel elmegyek, az ablakban bámul. Mint Demény.

Tony olyan, mint Max. Őszpofa, amiből mindig kilóg egy plüssállat.

Tony az utolsó ideiglenesem, mert fáradt vagyok. Most el kellene vinni ivartalanításra. Két hét tölcsér. Nem hiszem, hogy bírni fogom. Talán reggel elmegyek dolgozni, és többet nem jövök haza. A kulcs a lábtörlő alatt. Ne felejtsétek bekötözni a farkát!”

 – Judit –