“Tizenegy éve ültem Miskolcon az albérletemben egy százkilós, ósdi számítógép előtt, és a vizslákról olvasgattam, hogy milyen személyiségek, és alkalmas lennék-e vizslagazdinak. Alapvetően azt írták, nem, és ha most tőlem kérdezi valaki, én is tudom, hogy egy tizenéves basset hound-ot kellett volna választanom, akit ha beteszek egy fotelben, egész nap ott marad. Nem vizslát. Nem vizsloidot. Tudatalatti döntés volt. Úgy gondoltam, a kutya a vizslánál kezdődik, és kábé ott is ér véget, pedig nem voltam sosem sznob, de egy kedves gimis osztálytársamnak volt egy vizslája, akivel találkoztam párszor. És Maxnak hívták.

Erre persze csak évekkel később döbbentem rá, hogy még egy új nevet sem tudtam kitalálni, egy az egyben koppintottam egy emléket.

Nem voltam alkalmas gazdinak, de akkoriban még hajlamos voltam meggondolatlan, felelőtlen, érzelmi alapú döntéseket hozni, így nem érdekelt. Hirtelen felindulásból hagytam ott Miskolcot, hirtelen felindulásból lettem gazdi. Egy reggel azt mondtam az anyukámnak, hogy este már lesz egy kutyám. Persze, ellenezte. A mi családunk nem egy kutyás-állatos család. Halaim voltak gyerekkoromban, meg papagájok. Gyuri, Pityu és Lili. Már csak azért is vicces, mert betegesen rettegek a madaraktól. Hitchcock és egy szemét kakas miatt, ami megcsípett. Anyukám okos nő, tudta, hiába is mondana bármit, ha én valamit a fejembe veszek, úgy is lesz. “Azt csinálsz, amit akarsz.” Azt csináltam.

Két fekete orrú vakarcs közül választottam ki az egyiket. Amelyik azonnal az ölembe mászott, és elkezdte lerágni a karkötőmet. Akkora volt, mint a két tenyerem. A legjobb barátom, Andi ölelgette hazafelé a Twingo hátsó ülésén, míg én vezettem. “Hogy ver a kis szíve…”

És vert az enyém is. Gazdi lettem.

Nagyjából elképzelésem sem volt arról, mit kell kezdeni egy kutyával, de beszereztem egy zsebkönyvet, és úgy gondoltam, nem lesz gond. Szerencsére nyár volt, így tudtam, hogy sok időt tudunk együtt tölteni, mielőtt dolgozni kezdek. Azt hiszem, ezen múlt minden, ezen az éjjel-nappal együtt töltött két hónapon. Max szuperédes, szuperokos baba volt. Hogy ezt bizonyítsam, mindig elmesélem, hogy három nap alatt lett szobatiszta. A szupertudományos zsebkönyvben azt olvastam, vigyem ki, miután felébredt, miután evett, miután játszott, miután aludt…Én ezt betartottam, és kétóránként kivittem pisilni. Még éjszaka is. Kétóránként. Álltam a ház előtt félájultan boxeralsóban hajnal 2-kor, míg ő pisilt. Azt is olvastam, hogy jutalmazzam, ha kint végzi a dolgát, hát jutalmaztam. Ő már akkor is bélpoklos volt, így hamar rájött, hogy ha kint pisil, kaja van. Két nap múlva már megpróbált azzal átverni, hogy leguggolt, mintha pisilne, csak a jutalomfalatért.

Mindent együtt csináltunk. Bárhová mentem, vittem magammal, sétáltunk, kirándultunk, játszottunk, találkoztunk más kutyákkal, emberekkel, zajokkal, szagokkal, a világgal.

Eger főutcáján 1,5 óra volt végigsétálni, mert az eladók kirohangáltak az üzletekből, hogy megsimogassák. Kicsi volt és lapufülű. Imádták.

Két fontos szabállyal fogadtam őt az életembe, hogy nem ehet az asztalról. Nem akartam, hogy kunyis legyen. A másik pedig, hogy nem jöhet fel az ágyra. Nos, az első szabályt anyukám szegte meg, mert folyamatosan adagolta neki a katonákat. A kaja a családomban az egyik legfőbb szeretetnyelv, örököltem ezt.

Az ággyal még kitartottam. Annyira, hogy Max egy párnákkal bélelt lavórban aludt. (Sokat mosolyogtam évekkel később, mikor ugyanabból a lavórból ivott.) Aztán bebuktam a második szabályt is. Épp az ágyon heverésztem, mikor ő megjelent. Feltette a két mellső lábát, és elkezdett teperni, hogy felmásszon. Nem sikerült. Nem adta fel. Legalább félórán át küzdött, mire sikerült neki feljönnie. És annyira édes volt, annyira boldog, hogy elnevettem magam, és megsimogattam. Na, itt rontottam el. Azóta tudja, hogy szabad.

Évekig aludtunk egy ágyban. Már az ágy mellett szeret a szivacsán.

Költöztünk legalább hatszor. Váltottam lakást, várost, állást. Ő volt nekem biztos, bárhová mentem, jött velem. Ha jókedvem volt, együtt örültünk, ha rossz kedvem volt, megöleltem. Ott volt, amikor nem volt senkim, ott volt, amikor úgy éreztem, ennek az egésznek semmi értelme. Akkor ő volt az értelme.

Tizenegy éve lettem gazdi, és mikor ránézek a babakori képére, elfacsarodik a szívem. Tizenegy év sok idő nekem, de neki már-már egy élet. Vajon jó gazdi voltam-e? Vajon jó gazdi vagyok-e? Én nem akartam szuperkutyát, nem akartam híres kutyát, nem akartam mást, csak, hogy boldog legyen.

Megöregedett. Megöregedtünk.

Túl babézián, rákon, gerincműtéten, itt fekszik megőszülve. Itt fekszünk megőszülve. Tizenegy éve együtt. A leghosszabb kapcsolatom, mert kapcsolat ez is. Mert Max és én komolyan gondoltuk, hogy jóban-rosszban, egészségben és betegségben, míg a halál el nem választ.

Drága Kiskutyám, köszönöm, hogy gazdává tettél! Boldog 11. születésnapot, Max!”

 

– Judit –