Néhány esetben az általad választott gazdi komoly lelki sérülésekkel érkezik a menhelyről, vagy olyan viselkedés zavarai vannak, melyeket egyszerűen, otthon nem tudsz kezelni.

Ha nem foglalkozol a gondokkal, annyira elhatalmasodnak szegény gazdin, hogy megkerseríti mindkettőtök életét, és végül vissza kell vinned a menhelyre. Ehelyett javaslom, szánd rá a pénzt és energiát, és vidd el iskolába!

Mi is voltunk Gazdival, mert borzalmasan értetlen volt, hiába üvöltöztem vele a parkban, csak nem azt csinálta, amit akartam. Elkódorgott, nem tudott a lábam mellett haladni, szépen, ahogy illik, folyton utána kellett rohangálnom, meg keresnem, kikészültem az első időkben teljesen. Félretettem a büszkeségemet, és kerestem neki egy iskolát!

Iskolakeresésnél fontos, hogy alaposan tájékozódjatok. Egyes iskolákban előfordul, hogy fenyítenek is. Ezt én nem kedvelem, bár Gazdi néha megérdemelné, mégsem emelek rá kezet. Én hosszas fontolgatás, és ajánlások után a Népszigeti Kutyasulit választottam. Gondoltam, ez a “Tükör módszer” jó lehet, hiszen ha én csodálatos vagyok és tökéletes, és ez a “tükör”, akkor Gazdi se maradhat ilyen buta. Hááát…meggyűlt vele a bajuk!

Előszöris le kell szögeznem, hogy egy hős vagyok. Mert mindez a hercehurca télen történt, borzalmas hóban, fagyban.
Gazdira még csak-csak adtam kabátot, ha megfázik, iszonyú sok macera van vele…de én egyszál pöcsben szórakoztam vele napi sok-sok órát, hogy okosodjon picit. Nem volt mókás! Főleg a hozzáállása nem. Egyszerűen Gazdi egy renitens. A tanárbácsi ki is állította őt a többi gazdi elé “elrettentő példának”, hát égett a bőr a képemről. Semmit nem akart rendesen csinálni, én ott ugráltam, hasaltam a hóban, ugattam neki folyamatosan…de makacskodott, meg hisztériázott…

Legnehezebben az ment neki, hogy mikor lefekszem, azt mondja: FEKSZIK. Mi ebben a bonyolult? Vagy túl korán mondta, vagy túl későn, vagy egyáltalán. Borzalmas volt.

Arra az egyre tudtam gyorsan megtanítani, hogy sok jutalomfalatot adjon. Ráadásul nem holmi száraztápot, meg ilyenek…dehogy! Disznósajtot. Az elég deményista.
Ő is tudta, hogy rosszul teljesít. Minden óra végén elbújt egy sátor mögött szégyenében. De megkerestem, és hazavittem. Mégiscsak az én gazdim.

Nem vizsgáztunk le. Nem mentünk el. Ő azzal magyarázza, hogy nem fontos az a papír. Én azzal, hogy inkább nem kockáztattam, hogy iszonyatosan le fog égni. Nem tett volna jót az amúgy is cafatokban lógó egójának a kudarc. Meghagytam abban a hitben, hogy jófejségből nem megyünk a vizsgára.

Szóval, olyan ez mint a mátyáskirályos mese, hogy jártunk is suliba, meg nem is. Persze, hazudnék, ha azt mondanám, semmi haszna nem volt. Részben én jól mulattam, sok-sok disznósajtot ettem, részben nagyon sokat fejlődött a kapcsolatunk. Sokkal jobban figyel rám Gazdi, már bátrabban elviszem idegen helyre is sétálni, mert tudom, hogy nem veszik el. Ha új társaságba megyünk, nem fog balhét csinálni.

Szóval, bár ő volt a legrosszabb tanuló (kérdezzétek meg tanárbácsit is!), még így is sokat fejlődtünk. Megérte.

Itt szeretném megköszönni a Népszigetesek szakértelmét és türelmét, amit kissé rendetlen kétlábúmmal szemben tanúsítottak. Hozott anygaból dolgoztak, én elfogadtam, hogy Gazdi csak ennyire képes.

Hja, csak azt nem értem, mi volt az az állandó kattogó hang, akármit csináltunk…de mindegyis, mert utána mindig disznósajt volt. Oszt akkor jóvan.

u.i. Természetesen a komoly munka közben nem készültek képek, ezek itt illusztrációk.