“Nagyjából úgy történt, ahogy vártam. Max utálta Deményt. Eddig egyetlen egyszer találkoztak, a Népligetben. De ott is inkább egy csinos drótos lány körül forgott minden gondolatuk, egymásra sem bagóztak. Aztán Deményt hazavittem. Annyi előrelátás volt már bennem, hogy nem a lakásban mutattam be őket egymásnak, hanem semleges terepen, a parkban. Nos, vér nem folyt.

Még mindkét kutya erőteljesen ivaros volt, ráadásul egyik sem omega-típus, és amikor két tesztoszteron-harcos egymásnak feszül…annyi enyhített a helyzeten, hogy vizslák, azok persze, nem a halálig tartó küzdelemről híresek.

Max egyáltalán nem értette, miért hoztam konkurenciát az életébe. Valószínűleg érezhette, hogy milyen érzésekkel viseltetek Demény iránt, és nem volt boldog. Séta közben még csak-csak elviselte, de amikor felvittem a lakásba, hát kifeszült.

Nagyjából ezek a gondolatok járhattak a fejében:

“Ki engedett ide be??? Nem mész a tálkám közeléből! Hééé, veszed le a mocskos lábad a kanapémról? Mit csinálsz, az az ÉN Gazdim…HÉÉÉÉÉ, A MACIIIIM, össze ne merd nyálazni!!!“

Felkészült voltam, mert nyitottam egy üveg bort erre az alkalomra, és mindig is azt gondoltam, a kutyákat hagyni kell, lerendezik. Nos, lerendezték. Egy hatalmas csattanásra kaptam fel a fejem, az egyik szekrényt sikerült felborítaniuk, repültek a cd-k, dvd-k, könyvek szanaszét…és nekem csak egy kép járt a fejemben, ahogy a frissen műtött Demény fekszik a szekrény alatt, mindenütt kutyacafatok lógnak, és hívom kétségbeesetten a Futrinkát, hogy baj van, és rohanunk vissza az orvoshoz, és újraműtik, és mindenről én tehetek, és teljesen alkalmatlan vagyok az ideiglenességre.

Mire ez végigfutott az agyamon, már csak azt érzékeltem, hogy Demény felpattan a kanapéra. Max pedig mellé. Lerendezték. Túlélték. Én is. Nagyjából. Akkor még nem tudtam, hogy nem csak a szekrényt borítják fel, hanem az egész életemet is.

Jólnevelt gyerek vagyok, hála Anyukámnak, szóval szóltam a szomszédoknak, hogy “új seriff van a városban”, ha nyüszköl, ugat, őrjön, lebontják a lakást, ha vér folyik ki a bejárati ajtó alól…azonnal hívjanak. És elmentem dolgozni.  Megigézetten bámultam a telefont, összerezzentem minden csengésre, de Deményről nem jött hír. A gyanúsan nagy a csend kategória miatt ellógtam a munkahelyemről, hogy a lépcsőházban hallgatózzak. Csend volt. Éltek. Kezdtem megnyugodni, hogy menni fog nekem ez.

Nem ment. 😀 A sétákon Demény kibírhatatlan volt, nem figyelt rám, minden kutyára rárombolt, néha kekeckedett, és mindezek mellé még Maxot is rosszba vitte.

Kettejük közt örökös rivalizálás dúlt. Ha az egyiket megsimogattam, lemorogták egymást. Néha összekaptak. Vér is folyt. Nem voltam épp a helyzet ura.

Ez persze nem akadályozott meg abban, hogy olyan életet éljek, mint Demény előtt. Gondoltam, vagy én alkalmazkodom hozzá vagy ő hozzám. Szóval, döntenem kellett. A lábát nem ítélték pihenésre, sokat sétáltunk pórázon lassan, hogy minél jobban terhelje, és bringázni is mentünk.

Én nem tanítottam Maxot bicajozni (=bicikli mellett közlekedni), és azt gondoltam, hogy Deményt sem kell. Nos, mikor harmadjára szaladt át az úton valami cica/galamb/láthatatlan lény miatt, emlékszem, hogy hajítottam el a bicajomat (amit rajongásig imádok), és kaptam el a garabancát, hogy Demény, a k*vaanyád.
Aztán megtanulta. Sokat bicikliztünk, a Kertembe, Katához, még a Római parton is jártunk, ami azért még nekem is túlzás volt.

Kezdtem átérezni ezt a kétkutyás életet, és hittem benne, hogy működhet, szóval elindultunk nyaralni a Tiszához…

Menthetetlenül idealista vagyok, ugye?”

– Judit –