Azt mondták a rajongóim, írjak a nőkről. Gazdi rám szólt, legyek tisztelettudó! Hah, ugyan minek? A kétlábúság legdöbbenetesebb önámítása a szerelem. Én sosem vagyok szerelmes, csak úgy teszek, mintha. Az épp elég. Ámítom a csajokat, mert bárki bármit is állít, minden csak önáltatás…minden nő a rosszfiúkat szereti. A kedvesek, a figyelmesek, a szeretni képesek, a hűségesek unalmasak. Bocs fiúk, ez van. Kapjátok össze magatokat! Ezen bukik el a buta kétlábúak intézményesített kapcsolatrendszere, hogy egy illúzióra épül. A monogámia és a kölcsönösség illúziójára. Mert mindenkinek az kell, ami éppen nincs. Az örökös vágyakozás és meg nem elégedettség mozgatja a kétlábúságot. Sajnos, ez nem sok örömet termel. De legyen ez az ő bajuk. Az a nagy szerencséjük, hogy a fajfenntartásuk nem a szerelmen múlik, rég kihaltak volna.
Tudom, a sok morgós azzal jön most, nincsenek is golyóim, mit tudok én a szerelemről! Mit? Mindent. Nem a megfelelő szerveddel gondolkodsz, ha ezt kérdezed…csak szólok.
Én tudom a nőket kezelni. Ha szembe jön a parkban egy hosszúcombú jócsaj, nem a szemem sarkából kell óvatosan megbámulnom. Odamegyek, és beleszagolok a ….fülébe. Oszt ha tetszik, megmondom neki, hogy hö.
Engem nem hagynak el a csajok, mert tudom, mi kell nekik!
Kergetőzünk, megrágom a nyakát, huzigáljuk a botomat (khm), elviszem kakát enni, és élvezem, hogy jó vele. Nyilván nem tervezek életreszóló kapcsolatot. Gazdi már egy egész kutyafalkával élne, ha minden csajt hazavittem volna, akit megkívántam. És otthon már amúgyis csak a nyűg van velük, mert eleszik a töpörtyűdet, a helyedre fekszenek, akarják a játékaidat…a gazdidat. Ne vigyél haza nőt! Soha-soha-soha ne vigyél haza nőt! Hiszen tiéd lehet az összes! Akár egyszerre több is. Na?
Ha egy barnához van kedved, ha egy szőkére vágysz, megkaphatod…nem kell lehorgonyoznod. Nem kell teljesíthetetlen ígéreteket tenned, amikkel végül csak megbántasz másokat. Én sosem törtem össze senki szívét. Bár szívdöglesztő vagyok. Persze, a kutyalányok sokkal érettebben gondolkodnak, mint a kétlábú nők. Még egy sem akart gyűrűt húzni a tappancsomra, egy sem nyaggatott azzal, hogy kakás a szám, vagy hogy „ugye, még szeretsz?”, „ugye, engem szeretsz?”, „ugye, örökké szeretni fogsz?” – mert ők tudják. Amikor rágom a nyakukat, szeretem őket. Amikor nem, akkor meg már eszembe sem jutnak. Ez ilyen egyszerű. A szerelem pillanatnyi. Abban a pillanatban örökké tart…amíg nem jön a következő pillanat, vagy egy következő nő.
A kétlábúak túlértékelik a szerelmet. Misztikus világot teremtenek köré, filmeket forgatnak, könyveket írnak, versekben nyavalyognak róla. És leginkább annyira vágyakoznak utána, hogy közben észre sem veszik, ha szembe jön velük. De az nem szerelem. Amit ők annak hisznek, az csak egy illúzió. Ha feleannyit törődnének azzal, hogy egymás nyakát rágják, ne pedig egymáson rágódjanak, boldogabbak lennének.
A kétlábúak némileg tovább élnek mint mi. Ez idő alatt feleannyi boldog percet töltenek el egymással, mint én a csajokkal a parkban. Viszont sírnak sokat. Meg álmodoznak sokat. Meg csalódnak. Meg fogadkoznak, meg remélnek…és aztán megint sírnak. Körbe-körbe. ÖNSORSRONTÓK.
Gazdi azt mondja, ezt azért nem jól látom, és a kétlábú szerelem, ha csak egy pillanatig is tart, megéri az előtte lévő ábrándozást, vágyakozást, reménykedést…és az utána következő sírást, csalódást. Nem hiszek neki.
Még sosem láttam szerelmesen a parkban kergetőzni. De láttam sírni. Szerintem nem éri meg.
u. i. Hosszúcombú szexis lányok könnyed, nyári kaland céljából írjanak: demeny@demenyakotsog.hu
