Nem ez volt a falkám legjobb hete, hiába is próbálom Gazdit felvidítani mondjuk professzionálisan kivitelezett kukaborogatással, kissé elmerült valamiféle szánalmas és nevetséges kétlábú önsajnálatban, ami szerintem tök hüjjeség, mindenesetre hagyom.

Pedig ha nem lenne ilyen depis elmondanám, hogy milyen remek életünk van. Legalábbis nekem, persze leszámítva a hosszú hetek óta tartó töpimegvonást, épphogy van okom a panaszra. Márpedig, ha én boldog vagyok, neki ugyan mi baja lehet, hö?

Szóval, megírom ezt a bejegyzést, ti pedig megosztjátok minden kétlábú között, akik így év vége felé kissé befordultak, és ahelyett, hogy örülnének annak, hogy lyuk van a….hogy élnek, örökké csak elégedetlenek meg aggódnak. Mikor láttál te engem aggódni??? Az hüjjeség.

Merthogy itt ez a december, ami nem sikerült eddig valami szépre, inkább csak csúf, szürke és hideg. Ilyen időben én sem szívesen sétálok, nagy finnyogva megyek egyik kukától a másikig, mert ki ellenőrzi le a kajalelőhelyeket, ha én nem, de legszívesebben a kanapén vagy az ágyban héderelek. Nincs is ezzel semmi baj. A baj a szomorúsággal van.

Tudjátok, Kétlábúak, szomorú kutya nincs, csak az a kutya szomorú, aki magányos. Aki egyedül kóborol az utcán, mert előző “gazdája” kidobta, hogy ne kelljen etetni, vagy az, amelyik egy láncon éli életét a kertben, és hang nélkül nézi, hogy a családja a jó melegben együtt tölti az estét. Csak az a szomorú kutya, aki egy menhelyen vagy gyepmesteri telepen ül a rácsok mögött, és csodára vár, egy kétlábúra, aki megosztja vele az életét. Egy kutya csak miattatok lehet szomorú. Ellenben mi megosztjuk veletek a szívünket.

Mert az életet meg kell osztani. Az nem olyan, mint a töpi, hogy ha adsz másnak, annyival kevesebb lesz neked, dehogy. Minél inkább osztozol, annál gazdagabb leszel. Szóval, nem értem, hogy lehet depis meg hisztis az, aki GAZDI. Hiszen ő nem lehet magányos! Én is nagy kegyesen Gazdi mellé bújok esténként, meg ne fázzon. Hiába mondja, hogy nemdeménynemmenjéllemenjahelyedrenemszabadtakarodj, ismerem én már a nőket, kéreti magát. A végén úgyis ott vagyok, ahol lennem kell. Mellette.

Szóval, a magány kilőve, ezen nem kell agyalni. Vigyél haza kutyát. Alap.

Ne hidd, hogy ezzel meg van oldva a probléma, mert akkor jön az aggódás. A kétlábúak aggódógépek, Gazdi pedig igazi mintapéldánya ennek. Valamin mindig rágja magát, töpirevalón, meg jövőn, meg tegnapon, meg jajmilesz, meg milettvolnaha. Ilyenkor mindig nagyon röhögök. Mert azt meg MINEK? Mert nem tökmindegy, mi lesz holnap, meg mi volt tegnap??? Kutyáéknál egyetlen dolog számít: mi van most??? MOST! (Leginkább van-e most töpi!)

Terápiás jelleggel mindig művelek valamit, ami Gazdit a jelen pillanatba rántja: leborítom a lábast a tűzhelyről, szétpakolom a kukát, végighúzom Ivánt a lakáson, lepisilem Maxot…bármit, ami kirángatja az aggódásból. Olyankor nem azt mondja: jajjhategnaplevittemvolnaaszemetet, hanem azt mondja: Demény, agyonütlek! Itt és most. Terápiás kutya vagyok. Professzor-doktor Demény.

Mert mi kell a boldogsághoz? Nekünk kutyáknak csak biztonság és szeretet. Meg töpi. Én tudom, hogy Gazdi – bármilyen kis szánalmas kétlábú életet él – mindig vigyáz rám, és mellette nem kell félnem. Na, nem mintha amúgy félnék…hö? És tudom, hogy szeret. Jó, kissé ezt is bénán csinálja, mert lehetne több a kaja, meg töknemértem, miért ne ehetnék a parkban a kukából, viszont ezeket az apróságokat még csiszoljuk. Azért, ha tüske megy a talpamba, hozzá szaladok, vagy ha kilóg a fűszál a fenekemből, az annyira ciki és gusztustalan, azt neki kell megoldani. Puszta szeretetből. Én cserébe összeszőrözöm a lakását, a kocsiját, az életét, és rendszeresen elviszem sétálni, meg hagyom, hogy simogasson, mert az jó. Az szeretet.

Depizni hüjjeség, Kétlábúak. Amíg nem kell az utcán kóborolnod, és kukákat borogatnod, vagy egy gyepin ülve várni, hogy valaki szeressen, amíg van, aki hazavár – még ha szőrösebb is, mint szeretnéd -, amíg tudsz adni, ha csak egy mosolyt, egy szem töpit vagy egy jó szót, amíg tudsz nevetni a saját nyomorodon, amíg van egy kutyád, akit megölelhetsz, mikor minden összedőlni látszik, addig nincs nálad gazdgabb és nincs nálad boldogabb.

Értve, Kétlábúak? Ne nyavalyogjatok már folyton, hö? “Kezdjetek szeretni.” Fogadjatok örökbe.