“Világ életemben macskásnak tartottam magam. Ez így, két kutyával bizonyára furcsán hangzik, de szerettem a macskák öntörvényűségét, függetlenségét és kiszámíthatatlanságát. Ezzel szemben mindig azt gondoltam, a kutya megalkuvó, alázatos és unalmas. Naja, amíg nem találkoztam Deménnyel. Alapjaiban változtatta meg az életemet.
Max
Igaz, mindent Maxnak köszönhetek. Mivel ő az életembe költözött, és -hogy Bächer Iván szavaival éljek- hatlábúvá váltam. Azóta tudom, hogy kutyásnak lenni nem állapot, hanem életforma. Két kutyásnak lenni pedig főleg. Vizslásnak lenni…na, az már szerelem.
Max miatt kezdtem érdeklődni a Futrinka Egyesület iránt, és ahogy figyeltem áldozatos munkájukat, előtört belőlem az érzés, hogy segíteni akarok…valahogy. Azt mindig tudtam, hogy a legnagyobb segítséget nem adhatom meg, nem válhatok ideiglenes befogadóvá. Egy ivaros kan kutya, egy kis lakás és teljes állás mellett ez nem történhet meg.
Két évvel ezelőtt volt. Április vége. Egy Bronx nevű német dognak kerestek fuvar-segítséget Székesfehérvárról. Ráértem, volt egy kutyaszállításra épp alkalmas, “hatalmas” Renault Twingom, és jelentkeztem.
Akkor voltam először menhelyen. Minden kutyát haza akartam vinni, és elsírtam magam, hogy nem tehetem. (Azóta, az évek és a rutin…már edzettebb vagyok.)
A telep vezetője szólt, hogy, ha már úgyis itt vagyunk, van itt egy vizslagyerek is. Nem visszük el? Szerencsére a Futrinka Egyesület vezetősége nem mondott nemet egy potyautasra. Így ismerkedtem meg Deménnyel. Egy kutyaházból lógatta ki az orrát bánatosan, Shrek-macska szemekkel nézett…A szomorú vizslánál nincs fájdalmasabb látvány.
Szó szerint ki kellett húzni a kutyaházból, annyira fájt a lába, felkelni sem bírt. Amíg intéztük a papírokat, ő legalább 5 percen keresztül pisilt, lányosan, kímélve a hátsó lábát, amin alig volt izom. Ekkor ismerkedtem meg a kennel-tiszta kutya fogalmával.
Deményt beraktam az anyós ülés elé, de persze, felküzdötte magát mellém az ülésre. (A hátsó ülésen Bronx és az egyesület másik önkétese birkóztak. Ne mondja senki, hogy a Twingo kisautó.)
Egész úton úgy ült, hang nélkül, büszkén, mint aki világ életében autókázott. Én végig simogattam a nyakát, a füle tövét, és duruzsoltam neki, hogy most már minden rendben lesz…
Szerelem volt. Akkor még nem tudtam, hogy mekkora.
Bronx
Demény a Futrinka Egyesület tárnoki kennelsorára került, és én rendszeresen jártam hozzá látogatóba. Vittem neki játékot, elvittem sétálni, és simogattam, simogattam, mert amint más kutyára néztem, őrülten ugatott.
Minden nap, amikor ott kellett hagynom, kicsit meghasadt a szívem. A fényképét nézegettem, mikor nem lehettem nála. És motoszkált a fejemben a gondolat, hogy talán mégis elférnénk valahogy abban a kis lakásban…”
-Judit-
Bronx mindig Veletek sétál….de aludni nem ott szokott!- gondolom….
Én is imádom olvasni a soraitokat – köszönöm:)
Na most alaposan megdögönyözöm az én Lujzámat és Demeterkét…..:)
Kedves Demény és Judit!
Ûdítö és szívet melegítö minden sorotok. Egy¨gondolat és szinte közös élmények sora jut minden kutyásnak eszébe, mikor olvassa a blogot. èn is újra átélem a -bizinyára “Deményista”- Szuzi kutyám fiatal, zajos, játékokkal, utazásokkal teli napjait és hálas vagyok a maiakért, melyek már sokkal nagyobb nyugalomban telnek, lévén önagysága már 10 és fél éves. De mint minden -akár csak félvizsla -fürge és vidám a mai napig is, csak a szép pofácskát elborítják az ösz szörszálak és valami olyan bölcsesség, amitöl összeszorul az ember torka mikor belenéz az okos szemekbe. Mindenki “deménye” és szerelme kergessen békát, labdát sokáig, nekünk, gazdiknak pedig erösödjön ama elfogadásunk, hogy ebben csak azoknak lehet része ,akik belátják, hogy a kutya-élet bizony méltánytalanul gyorsabban pereg , mint a sajátunk. Ezt elfogadva sok boldogságot adhatunk és kaphatunk. Hajrá Demény, hajra Judit! Èn olvasom, az fix, no meg Szuzi is. 🙂
Ez engem is meghatott. A mi vizslánk csak 9hónapos, de nem is gondoltuk volna, hogy létezik ilyen fajta szerelem a kutya iránt. Vizsla gazdinka lenni tényleg életforma. Imádjuk a bejegyzéseket. Mondhatnám az egész család függő, talán pont azért mert tudjuk minden sor teljesen valós…. 🙂
Kedves Judit!
Meghatódtam,tudom nem ez volt a szándékod, mélyen egyetértek veled..a vizsla örök szerelem, a kutyatartás pedig életforma.
Ha rajtam múlna nálunk vizslafarm lenne, hál’istennek a fiam “normálisabb” :), most agyász idejét éljük,fájdalmas, üres az életünk Cinka nélkül, bizom benne,sőt tudom fiam kijön a gödörből és újra lesz vizslánk, lehet,hogy kettő..nagy felelősség!
Macskát is szeretnék,de itt vidéken “fogyóárú”,és abba belehalnék, 68 évesen gyávább vagyok 🙁
Imádom a blogot, a soraidat,bocs Demény sorait:)
További jó egészséget kivánok kedves mindannyiótoknak, szeretettel
Anni néni