“Világ életemben macskásnak tartottam magam. Ez így, két kutyával bizonyára furcsán hangzik, de szerettem a macskák öntörvényűségét, függetlenségét és kiszámíthatatlanságát. Ezzel szemben mindig azt gondoltam, a kutya megalkuvó, alázatos és unalmas. Naja, amíg nem találkoztam Deménnyel. Alapjaiban változtatta meg az életemet.
Igaz, mindent Maxnak köszönhetek. Mivel ő az életembe költözött, és -hogy Bächer Iván szavaival éljek- hatlábúvá váltam. Azóta tudom, hogy kutyásnak lenni nem állapot, hanem életforma. Két kutyásnak lenni pedig főleg. Vizslásnak lenni…na, az már szerelem.
Max miatt kezdtem érdeklődni a Futrinka Egyesület iránt, és ahogy figyeltem áldozatos munkájukat, előtört belőlem az érzés, hogy segíteni akarok…valahogy. Azt mindig tudtam, hogy a legnagyobb segítséget nem adhatom meg, nem válhatok ideiglenes befogadóvá. Egy ivaros kan kutya, egy kis lakás és teljes állás mellett ez nem történhet meg.
Két évvel ezelőtt volt. Április vége. Egy Bronx nevű német dognak kerestek fuvar-segítséget Székesfehérvárról. Ráértem, volt egy kutyaszállításra épp alkalmas, “hatalmas” Renault Twingom, és jelentkeztem.
Akkor voltam először menhelyen. Minden kutyát haza akartam vinni, és elsírtam magam, hogy nem tehetem. (Azóta, az évek és a rutin…már edzettebb vagyok.)
A telep vezetője szólt, hogy, ha már úgyis itt vagyunk, van itt egy vizslagyerek is. Nem visszük el? Szerencsére a Futrinka Egyesület vezetősége nem mondott nemet egy potyautasra. Így ismerkedtem meg Deménnyel. Egy kutyaházból lógatta ki az orrát bánatosan, Shrek-macska szemekkel nézett…A szomorú vizslánál nincs fájdalmasabb látvány.
Szó szerint ki kellett húzni a kutyaházból, annyira fájt a lába, felkelni sem bírt. Amíg intéztük a papírokat, ő legalább 5 percen keresztül pisilt, lányosan, kímélve a hátsó lábát, amin alig volt izom. Ekkor ismerkedtem meg a kennel-tiszta kutya fogalmával.
Deményt beraktam az anyós ülés elé, de persze, felküzdötte magát mellém az ülésre. (A hátsó ülésen Bronx és az egyesület másik önkétese birkóztak. Ne mondja senki, hogy a Twingo kisautó.)
Egész úton úgy ült, hang nélkül, büszkén, mint aki világ életében autókázott. Én végig simogattam a nyakát, a füle tövét, és duruzsoltam neki, hogy most már minden rendben lesz…
Szerelem volt. Akkor még nem tudtam, hogy mekkora.
Demény a Futrinka Egyesület tárnoki kennelsorára került, és én rendszeresen jártam hozzá látogatóba. Vittem neki játékot, elvittem sétálni, és simogattam, simogattam, mert amint más kutyára néztem, őrülten ugatott.
Minden nap, amikor ott kellett hagynom, kicsit meghasadt a szívem. A fényképét nézegettem, mikor nem lehettem nála. És motoszkált a fejemben a gondolat, hogy talán mégis elférnénk valahogy abban a kis lakásban…”
-Judit-
