“Mindig a kutya választ. Ne is áltassuk magunkat azzal, hogy a mi döntésünk, kivel osztjuk meg az életünket. Max kiskorában került hozzám, de ő választott. Meglátott és félig lerágta a kezem. Demény felnőttként döntött mellettem. Egyszerűen bekúszott az agyamba, szívembe…nem volt esélyem se menekülni előle. Pedig megpróbáltam, esküszöm.
Mondogattam magamnak mindig, mikor elindultam hozzá látogatóba, hogy csak azért törődöm vele, mert ő volt az első, akit egy kennelből hozhattam ki, csak azért gondolok rá, mert szegény olyan kis elveszett volt a bice lábával, a nyuszi füleivel…, de NYILVÁN nem viszem haza. Nem vagyok alkalmas ideiglenesnek…meg hát, Max tuti megöli. És szétszedik a lakást, és a szomszédok feljelentenek, Anyus megöl…mi van, ha ugat, ha rombol, ha nem szobatiszta…(mivel a kennelbe se pisilt, így ezt tudtam, hogy hülyeség, de érvnek jó volt…).
Mentem hozzá, rendszeresen. Persze, persze, ha már ott voltam, mindenkinek adtam jutifalatot, elvittem néha másik kutyát is egy-egy sétára…de szinte szégyelltem magam, ha mással töltöttem időt. Pedig mind olyan bánatosan dugta ki az orrát a rácsok között, és mind megérdemelte a törődést…nekem mégis ő volt az egyetlen, aki számított.
Mondjuk, már akkor gondolhattam volna, hogy Demény egy kötsög, mikor őrült ugatással fejezte ki nemtetszését, ha csak megsimogattam a szomszéd kennelben lévő vizslát, Sípot. Hisztirohamot kapott.
Szinte hazajártam Tárnokra. Az a sok édes kutya, ahogy bohóckodtak a futtatóban, kisimította az ember idegeit. Demény pedig…Demény szerelem volt. Az egész egyesület tudta, hogy elveszett vagyok.
És akkor rászántam magam. Írtam egy e-mailt a fajtamentés vezetőjének, hogy szívesen vállalom őt ideiglenesen, ha nincs más. Emlékszem a gyomorremegésre, ahogy a választ vártam. A válasz pedig sorsszerű volt. Van más. Egy tapasztalt ideiglenes, akinek nem gond egy lábműtött kutya rehabilitációja, és nincs másik kutyája otthon, aki esetleg fellöki vagy kárt tesz benne műtét után. Tök logikus, nem? Megúsztam.
Ivettel és Tündével, szétszedik a nők
Persze, azt nem hagyhattam, hogy más költöztesse el, vigye orvoshoz, onnan haza…legalább a taxisofőrje lehessek…
Elköltöztettem Ivetthez. Sajgott a szívem, hogy ő lehet vele egész nap…nem én. De nem rajtam múlt, mosom kezeimet, én megpróbáltam.
A műtét előtt én fogtam a fejét. Éreztem, ahogy az altató hatni kezd, és szép lassan elernyed a kezemben. A doki félrecsapta a nyelvét, én adtam egy puszit a radír orrára, és úgy izgultam érte, mintha a saját kutyám lenne.
Akkor még nem tudtam, milyen egy IGAZI vizsla. Nem tudtam, hogy nem lesz gyenge, nem lesz elesett, nem tudtam, hogy egy combcsont fejezés után úgy fog beugrani a kocsimba, mint akinek semmi baja.
Leszállítottam Ivetthez rehabilitációra, és próbáltam nem gondolni folyton rá…csak teltek a napok, hetek…amikor jött egy e-mail…hogy a szakdoga, államvizsga miatt nem tud rá annyi időt szánni mint kellene…
…szóval ideiglenest keres…
Tudtam, hogy végem.”
– Judit –
Én mikor Freddy-t találtam az első pillanatban szerelem volt mindkét részről, utolsó kis erejével utánam jött mikor vízért rohantam neki. 6 éven keresztül egy lélek voltunk. ( harmadik hete, hogy nincs velem, 18 évesen a szivárványhídon túlra költözött). Mikor Csokoládéra leltem, az nem volt olyan egyértelmű. Úgy volt rendbe jön és mehet gazdihoz. Erre kiválasztott magának. A végtelenségig ragaszkodó vizslakeverék kislány( utánam szökik állandó jelleggel), a vizslaság összes mindenségével. Néha a hajam tépem, de szeretem őt az összes lükeiségeivel együtt.
Több, mint kilenc éve a társam a VIZSLÁM. Végig az volt a zsinórmérték, hogy soha ne akarjon más kutyája lenni, csak az enyém. Akkor se, ha fertőzött kullancs csípése miatt reszkettünk az életéért, akkor se, ha a helyi Vár-tóban csak sima wellness-programos úszását csodálhatom…
Folytatást!
Én is elvesztem, amikor Szilvesztert megláttam a kábeltévénken, hogy gazdit keres, ült a képen félreforditott fejjel és csaknem megszólalt. Szilveszter azért Szilveszter, mert a petárdázás elől világgá ment, akkor volt hét hónapos és senki nem kereste, alig három hét mulva már gazdiként távozhattam vele a menhelyről. Fiu, most két éves és négy hónapos. Már az első látogatáskor a nyakamban ugrott és azóta is imádjuk egymást. Nekem vele, neki velem sikerült átvészelni egy időszakot, amit az jelentett, hogy a régi hüséges 14 éves keverék kutyus elment az örökvadászmezőkre.
Hm,úgy tudtam,hogy nem szültem lánygyermeket…vagy mégis?
Minden szavadat értettem, éreztem, bőgős, de legalábbis könnyezős lettem..:)