“Mindig a kutya választ. Ne is áltassuk magunkat azzal, hogy a mi döntésünk, kivel osztjuk meg az életünket. Max kiskorában került hozzám, de ő választott. Meglátott és félig lerágta a kezem. Demény felnőttként döntött mellettem. Egyszerűen bekúszott az agyamba, szívembe…nem volt esélyem se menekülni előle. Pedig megpróbáltam, esküszöm.
Mondogattam magamnak mindig, mikor elindultam hozzá látogatóba, hogy csak azért törődöm vele, mert ő volt az első, akit egy kennelből hozhattam ki, csak azért gondolok rá, mert szegény olyan kis elveszett volt a bice lábával, a nyuszi füleivel…, de NYILVÁN nem viszem haza. Nem vagyok alkalmas ideiglenesnek…meg hát, Max tuti megöli. És szétszedik a lakást, és a szomszédok feljelentenek, Anyus megöl…mi van, ha ugat, ha rombol, ha nem szobatiszta…(mivel a kennelbe se pisilt, így ezt tudtam, hogy hülyeség, de érvnek jó volt…).
Mentem hozzá, rendszeresen. Persze, persze, ha már ott voltam, mindenkinek adtam jutifalatot, elvittem néha másik kutyát is egy-egy sétára…de szinte szégyelltem magam, ha mással töltöttem időt. Pedig mind olyan bánatosan dugta ki az orrát a rácsok között, és mind megérdemelte a törődést…nekem mégis ő volt az egyetlen, aki számított.
Mondjuk, már akkor gondolhattam volna, hogy Demény egy kötsög, mikor őrült ugatással fejezte ki nemtetszését, ha csak megsimogattam a szomszéd kennelben lévő vizslát, Sípot. Hisztirohamot kapott.
Szinte hazajártam Tárnokra. Az a sok édes kutya, ahogy bohóckodtak a futtatóban, kisimította az ember idegeit. Demény pedig…Demény szerelem volt. Az egész egyesület tudta, hogy elveszett vagyok.
És akkor rászántam magam. Írtam egy e-mailt a fajtamentés vezetőjének, hogy szívesen vállalom őt ideiglenesen, ha nincs más. Emlékszem a gyomorremegésre, ahogy a választ vártam. A válasz pedig sorsszerű volt. Van más. Egy tapasztalt ideiglenes, akinek nem gond egy lábműtött kutya rehabilitációja, és nincs másik kutyája otthon, aki esetleg fellöki vagy kárt tesz benne műtét után. Tök logikus, nem? Megúsztam.
Persze, azt nem hagyhattam, hogy más költöztesse el, vigye orvoshoz, onnan haza…legalább a taxisofőrje lehessek…
Elköltöztettem Ivetthez. Sajgott a szívem, hogy ő lehet vele egész nap…nem én. De nem rajtam múlt, mosom kezeimet, én megpróbáltam.
A műtét előtt én fogtam a fejét. Éreztem, ahogy az altató hatni kezd, és szép lassan elernyed a kezemben. A doki félrecsapta a nyelvét, én adtam egy puszit a radír orrára, és úgy izgultam érte, mintha a saját kutyám lenne.
Akkor még nem tudtam, milyen egy IGAZI vizsla. Nem tudtam, hogy nem lesz gyenge, nem lesz elesett, nem tudtam, hogy egy combcsont fejezés után úgy fog beugrani a kocsimba, mint akinek semmi baja.
Leszállítottam Ivetthez rehabilitációra, és próbáltam nem gondolni folyton rá…csak teltek a napok, hetek…amikor jött egy e-mail…hogy a szakdoga, államvizsga miatt nem tud rá annyi időt szánni mint kellene…
…szóval ideiglenest keres…
Tudtam, hogy végem.”
– Judit –
