Harmincadika van. Gazdit ma két és fél éve láttam meg először, harminc hónapja. Harmincadikán. Egy hónapra rá költöztem hozzá, harmincadikán, és hét hónapra rá fogadtam örökbe, harmincadikán. Nem mennék bele a számmisztikába, mert még kiderülne, hogy mekkora baklövést követtem el, és látnom kellett volna előre, hogy ez lesz belőle. Jó, valamelyest láttam is, hogy nem ő a legjobb választás, de már mindegy. Felelős gazditartóként a nyakamon marad.

Két és fél év sok idő, nem csak kutyaévekben mérve. Majdnem ennyi időt töltöttem még nélküle, ide-oda sordródva két család között, kóborolva, meg a gyepin, mint most vele. Az a fele hosszabbnak tűnt, mint a közös életünk. Persze, abból még sok van hátra, már amennyiben jól viseli magát…

Nem akarok magamhoz méltatlanul ömlengeni, mert az kaka. Inkább gondoltam, megosztom veletek és a többi kóborral, hogy mi is a különbség a gazdás és a gazdátlan élet között, hátha más is kedvet kap, hogy megváltoztassa egy kétlábú életét. Mert megváltozik, ezt garantálom.

Az első és legszembetűnőbb változás a testsúlyom. Némileg megkutyásodtam hájilag, ami annak köszönhető, hogy már nem csak azt eszem meg, amit találok, hanem fixen és megbízhatóan kapok vacsit. Meg reggelit. Meg, ami a kukában marad. Meg, amit a parkban találok. Meg töpörtyűt, bár az ciklikus.

Gazdi pedig nem magányosan a tévé előtt vacsorázik már, mindig van társasága. Ráadásul a testsúlyára is figyelek, mert az én részemmel kevesebbet kap mindenből, amit eszik.

Sosem kell már a szabad ég alatt aludnom. Sőt, a földön sem, mert Gazdinak van egy nagy ágya meg egy kanapéja, ami csak az enyém. Persze, hogy érezze a törődést, nagy kegyesen felengedem néha. De nem szeretek vele aludni, lehúzza rólam a paplant, rugdos, morog a kutyaszőr miatt, meg hogy összenyálazom a lepedőt…de tűrök.

Gazdi nem fázik éjszaka, érezheti a meleg, puhaszőrös, izmos testemet, ahogy hozzásimul. Sőt, ha ügyesen helyezkedik, még a lábára is szuszogok, az pedig jó forró.

Kapok játékokat. Szerte a lakásban van egy csomó labdám, meg plüssöm, amire persze Max azt hiszi, hogy az övé, de nem vitázom, mert bugyuta… meg egy macskám. Iván a kedvenc játékom, csak kezd kissé elhasználódni, de majd kérek újat.

Gazdinak nem kell elnyomni gyermeki, infantilis énjét, nyugodtan aludhat gumicsirkével meg plüssmacival, senki nem fogja idiótának tartani. Még ha az is…

Sokat járunk kirándulni, meg sétálni. Már nem azért kell mennem, mert idegen emberek elhajtanak, meg elüldöznek…azért megyünk, mert buli. Járok úszni, békázni, túrázni, labdázni, csajozni, meg csak úgy felvonulni zsúfolt helyeken, hogy mások is lássák nagyszerűségemet.

Biztosítom Gazdinak az alapvető testmozgást. Képes lenne egy hétig fel sem kelni a kanapéról, ha én nem lennék, de miattam sétálnia kell. Meg néha futnia, és a kiabálás, meg a magas vérnyomás is tökre égeti a zsírt, szerintem.

Vannak haverjaim. Nem úgy, mint mikor kóboroltam, és harcolnom kellett a kajáért, meg a nőkért. Ezek tényleg haverok, már-már tesók.

Gazdinak is vannak kétlábú ismerősei, akikhez tud szólni. Mondjuk nyilván kizárólag csak rólam beszélnek, de legalább nem magában dünnyög, mint valami bolond vénlány.

Többé nem kell a sorsra bíznom az egészségügyi ellátásomat. Mert ott van nekem PótGazdi meg a Dokinénim, akik megmentenek, ha baj van. Régen maximum nyalogattam, ami fáj. Most már még meg is műtöttek. Kétszer. Hö?

Gazdinak meg nem kell azon agyalnia, hogy mire költse el irreálisan magas fizetését, mert én mindig kitalálok valamit.

Harmincadika van. Nem mintha engem nagyon érdekelnének a dátumok, mert minden nap tökre ugyanolyan, kivéve persze a hétfőt, ami dögöljönmeg, de amúgy tökmindegy. De ma harmincadika van. Ma triplán látom Gazdi szemében, hogy szeret. Még, ha ki is borítottam reggel a tápos vödröt, még ha nem is sikerült első füttyre visszajönnöm, még ha meg is ettem a parkban a száraz kenyeret, hiába fújjogott…ma ünnepnap van. Harmincadika.

Mert ez a gazdisodós dolog nem erről szól, nem a kajáról meg a biztonságról, nem a kutyaszőrben úszó lakásról, nem a felelősségről, meg nyűgről, meg a folyamatos aggódásról és idegbajról. És legkevésbé sem a pénzről. De még csak nem is a töpörtyűről.

Azt kívánom, hogy ti, kóborok is találjatok magatoknak valakit, aki az összes veszekedés és gond mellett egyszerűen csak szeret. Minden egyes nap. De harmincadikán persze, még inkább…