“Nem vagyok normális – ez az első gondolatom, miután megírom a levelet a Futrinka Egyesületnek, hogy teljesen elment az eszem. Ti mind azt mondjátok, mennyire jószívű, meg ilyenek, de nekem csak az kattog a fejemben, mint egy beakadt magnókazetta, hogy nem vagyok normális. Hogy az anyám meg fog ölni.

Mikor az első fotóját megláttam, akkor tudtam, hogy írni fogok. Nem írtam.

Még egy kép, még a feje sem látszott rajta. Vártam. Valaki csak jelentkezik. Valaki, valaki más. Vártam. Aztán megírtam, hogy ha nincs senki, ha tényleg senki, mert nálam kislakás, meg két idióta eb, egy vérengző macska, és amúgyis anyukám megöl, de ha senki, akkor még én is jobb lehetek, mint a kórház. Egy óra múlva a karomban tartom.

Ilyenek cikáznak a fejedben, hogy a srácok utálni fogják, Max megveri, Demény leüvölti az arcát, hogy Iván letépi a fejét, vagy ő akar majd macskát enni, hogy cipelned kell a lépcsőn, és mi van, ha mindent oldalbapisál, ha egész nap üvölt, ha nem alszol majd egy percet sem, ha morog, vagy harap, ha fájdalmai lesznek, hogy úristen, úristen, te nem vagy normális.

Ülök az orvos előtt. A gazdája nem kezeltette a sebét, hanem inkább leadta egy gyepmesteri telepen, ahonnan a helyi állatvédők, az Új Nap Egyesület vitte ki.  Általuk került a Futrinkához, a Tacskó Fajtamentéshez. Kezeletlen lábsebbel. Menthetlen volt, le kellett vágni. Most barátkozik a helyzettel, még ne terheljük nagyon, de varratok már nincsenek, tölcsér, gyógyszer nem kell. Cuki gyerek, nem lesz vele baj. A lábamra teszi a lábát, simogassam. Simogatom.

Nem hoztam neki boxot, nincs otthon szobakennelem, még egy plusz tálkám sem, de sebaj. Megoldjuk. Az autóban úgy utazik, mint aki mindig is ezt csinálta. Hang nélkül.

Pórázon teper, mint Speedy Gonzales. Hallgat az eredeti nevére. Hívom. Jön. Mit jön, rohan.

Olyan ideges vagyok, hogy rossz lépcsőházba cipelem fel. Nézem az ajtót. Az enyém nem ilyen. Lemegyünk, átmegyünk. Nyüszköl. Nem szeret ölbe. Nagyfiú, menne. Futna.

Jó lenne a srácokat lehozni, hogy a parkban ismerkedjenek meg, de nem tudom őt sehol hagyni, fel kell vinnem, mindegy, nem lesz baj.

Demény megtorpan, amikor meglátja, miaszösz? Max megbökdösi a labdájával. Nem mer bejönni a lakásba. Hívom. A nevén. Jön.

Beszalad a hálóba. Ott akar maradni.

Sárcok duzzognak, Demény ölbe mászik, Max a konyhaasztal alatt tüntet. Iván odamegy, megszagolja, rányávog. Miheztartás.

Félős gyerek, nem akar kijönni, hagyom, oldódjon, ahogy neki megfelel. Visszamegyek. Az ágyban fetreng. Három láb nem akadály, hogy felugorjon. Három lábon is boldog.

Demény rámorog, leszidom, megijed. Nem Demény. Kicsit félénk, néha megrezzen, mintha bántották volna. Én nem bántom, többé senki sem bántja.

Nem vagyok normális. Nem maradhat, csak pár napig, míg bele nem szeret valaki, aki felelősen tudja vállalni, akinél van még hely az ágyban, akinek az anyukája nem adott ultimátumot.

Nem azért veszek lottót, hogy körbeutazzam a világot, hanem hogy olyan helyen éljek, ahol az ilyen kutyáknak/macskáknak/kerti törpéknek/zsiráfoknak van helyem esélyt adni. Neked van helyed? Te mennyire vagy normális?”

 

– Judit –