Először is le kell szögeznem, a kétlábúak szinte mindent rosszul csinálnak. Fajuk jóval fejletlenebb és elmaradottabb -elsősorban érzelmi intelligenciájukat tekintve- mint a miénk, kutyáké.  Épp ezért nem szabad túl nagy elvárásokat támasztani velük szemben, és nem is szabad nagyon elítélni őket – bár az ítélkezés is az ő szokásuk…

Deményista kutyatársaimnak összeszedem itt néhány pontban a legrosszabb kétlábú-szokásokat, amiket nekünk nagyon nehéz megérteni.

1. A kétlábúak folyton aggódnak. Aggódnak a jövő miatt, a pénz miatt, az egészségük miatt, egymás miatt, miattunk. Szerintem egész nap aggódnak, ez olyan náluk, mint nálunk a farokcsóválás, csak sokkal feleslegesebb. Már mondtam Gazdinak, az aggódástól semmi nem lesz jobb, de képtelen megérteni. Sok kétlábú meggazdagodott azon, hogy leírta: legyél ITT és MOST! Nem is értem??? Hol máshol és mikor??? Én mindig ott vagyok ahol, akkor, amikor. Sosem agyalok a tegnapi sétán és nem aggódom a holnapiért.  Csak azzal foglalkozom, amit éppen csinálok. Ha alszom, alszom. Ha békázom, békázom, ha kakát eszem, nyammiiii…

2. A kétlábúak nem szeretik egymást. Pletykálnak a munkatársaikról, fröcsögnek a szomszédokra, utálják a kutyásokat/a macskásokat/ a kisgyerekeseket/a másképp gondolkodókat/ a másokat/ a mindenkit. Mindenki utál valakit, és még olyan is van, aki mindenkit utál. Nekem is van kevésbé szimpatikus kutya a parkban, de inkább csak nem veszek róla tudomást. Ez miért olyan nehéz a kétlábúaknak?

3. A kétlábúak irigyek. Nem tudom, ki találta ki azt a szóösszetételt, hogy “irigy kutya”, mikor inkább “irigy embert” kellett volna írni. Ha úgy is tesznek, mintha örülnének mások sikerének, boldogságának, a lelkük mélyén irigyek és savanyúak. Jóóó, hát néha nekem se tetszik, ha Maxnál van a játékom, de ha nem figyel oda, úgyis elveszem. Mégsem mérgezem magam az örökös irigykedéssel, nem? Ha kell valami, megszerzem…nem ülök sopánkodva azon, hogy nekem bezzeg miért nincs…? Attól lesz???

4. A kétlábúak nem őszinték, és nem csak egymásnak, de még maguknak is hazudnak. Mi kutyák, sosem hazudunk. 😀 Mi elmondjuk, amit érzünk, gondolunk akkor és ott, ahol. Nem kertelünk, ha valaki tetszik, ráugrunk. Ha valaki nem tetszik, rámorgunk.  Nem taktikázunk, játszmázunk a kapcsolatainkban, mindig őszinték vagyunk és nyíltak. Azt hinnéd, a kétlábúak nagyon fejlett kommunikációval rendelkeznek, mert tudnak beszélni, írni…de nem. Minden lehetőségük megvan arra, hogy kifejezzék magukat, és elmondják az érzéseiket, de nem teszik. Nem tudják. Ehelyett folyamatos bizonytalanságban élnek és aggódnak. Meg rágódnak.

5. A kétlábúak nagyon nehezen lesznek boldogok, valahogy sosem tudnak igazán örülni semminek…ez biztosan összefügg az előző négy ponttal, nekem mégis ez a legfurcsább. Én mindig olyan boldog vagyok. Ha hazajön Gazdi, majd kiugrom a bőrömből, ha sétálni megyünk, örülök. Ha vége a sétának, és hazamegyünk, örülök. Ha vendég jön, örülök, ha nem jön, annak is örülök…nem tudom, miért kell folyton bánatosnak lenni. Attól mi lesz jobb??? Bezzeg Gazdi folyton depis, meg fáradt, meg ideges, meg feszült, meg aggódik, meg rágódik…nem is él.

Tudom, azt mondjátok, nem minden kétlábú ilyen. De mindegyikre igaz legalább egy-két pont! És nekünk, deményista kutyáknak KUTYAKÖTELESSÉGÜNK változtatni ezen!

Szóval, hagyd, hogy a kétlábúd azt gondolja, fejlettebb nálad, és ő tudja, hogyan kell élni egy életet…de te közben észrevétlen segíts neki!

Ha aggódik, játssz vele, ha fáradt, bújj oda, ha ideges, vidd sétálni, ha boldogtalan, szeresd. Igen, ez nagyon kemény munka, és nagyon nehezen érsz vele célt, de hidd el, megéri!

Talán évszázadokba telik majd, de előbb-utóbb a kétlábúak is képesek lesznek olyan teljes életet élni, mint mi kutyák. Csak addig nehéz nem megharapni őket.